Zamenhof 16 alapszabálya

1. Határozatlan névelő nincs; csak határozott névelő létezik, a la, amely változatlan minden nemben, esetben és számban.

2. A főnevek végződése -o. A többes számot a -j végződés fejezi ki. Csak két eset létezik: alanyeset és tárgyeset; ez utóbbi az alanyesetből az -n végződés hozzáadásával nyerhető. Az egyéb esetek [viszonyok] elöljárószók segítségével fejezhetők ki.

3. A melléknév -a-ra végződik. Esetek és a szám tekintetében megegyezik a főnévvel. A középfokot a pli szóval, a felsőfokot a plej-jel fejezzük ki; a középfoknál az ol kötőszót használjuk.

4. A tőszámnevek (nem ragozottak): unu [1], du [2], tri [3], kvar [4], kvin [5], ses [6], sep [7], ok [8], naŭ [9], dek [10], cent [100], mil [1000]. A tízesek és a százasok a számnevek egyszerű egyesítésével képződnek. [A tőszámnévhez] a melléknévi végződést hozzáadva keletkeznek a sorszámnevek; többszörös képzése az -obl; törtszámé az -on; gyűjtőszámé az -op utóképzőkkel; osztószámé a po elöljárószóval történik. Ezeken kívül használatosak lehetnek főnévi és határozói számnevek.

5. Személyes névmások: mi [én], vi [Ön, te], li [ő, férfi], ŝi [ő, nő], ĝi [tárgy vagy állat], si [visszaható]; ni [mi], vi [Önök, ti], ili [ők]; oni [határozatlan személyű és számú névmás]; melléknévi végződéssel való kiegészítésükkel jönnek létre a birtokos névmások. Ragozásuk egyezik a főnevekével.

6. Az ige nem változik sem személy, sem szám szerint. Az ige alakjai: a jelen idő felveszi az -as; a múlt idő az -is; a jövő idő az -os; a feltételes mód az -us; a parancsoló mód az -u; a határozatlan mód [= főnévi igenév] az -i végződést. Az igenevek (melléknévi vagy határozószói értelemmel): jelen idejű cselekvő -ant-; múlt idejű cselekvő -int-; jövő idejű cselekvő -ont-; jelen idejű szenvedő -at-; múlt idejű szenvedő -it-; jövő idejű szenvedő -ot-. A szenvedő szerkezet minden alakját az esti ige megfelelő alakjának és a szükséges ige szenvedő melléknévi alakjának segítségével fejezzük ki; a szenvedő szerkezetek esetében az elöljárószó a de.

7. A [képzéssel kapott] határozószók -e-re végződnek; az összehasonlítás fokai ugyanazok, mint a mellékneveknél.

8. Minden elöljárószó alanyesettel jár.

9. Minden szó úgy olvasandó, ahogyan írva van.

10. A hangsúly mindenkor az utolsó előtti szótagon van.

11. Összetett szavak létrehozása a szavak egyszerű egyesítésével történik (a fő szó áll a végen); a nyelvtani végződések is önálló szavaknak tekintendők.

12. Más tagadó szó esetén a ne [tagadó] szót elhagyjuk.

13. Irány mutatására a szavak a tárgyeset végződését kapják.

14. Minden elöljárószónak határozott és állandó jelentése van; de ha elöljárószót kell használnunk és a közvetlen értelem nem mutatja, hogy melyiket, akkor a je elöljárószó használatos, amelynek önálló jelentése nincs. A je viszonyszó helyett tárgyesetet használhatunk.

15. Az úgynevezett idegen szavak, azaz azok, amelyeket a nyelvek többsége egy forrásból vett át, változtatás nélkül használatosak az eszperantóban, de ennek a nyelvnek a helyesírása szerint; az egy tőből származó szavak esetében jobb csak az alapszót használni változtatás nélkül, és a többit ebből az eszperantó nyelv szabályai szerint képezni.

16. A főnév és a névelő utolsó magánhangzója elhagyható és az hiányjellel helyettesíthető.