EGY MAGYAR PROBLÉMA

(Párizsi levél)

Tanítják a Sorbonne-on, a Saint-Cyr-ben, a Polytechnique-en s más iskolákban. Mi több: tanulni kezdik itt Párizsban már a pincérek is az eszperantót. Hotelemben két napig Génuába utazó angol legények garázdálkodtak: eszperantósak. Első eset volt, hogy eszperantó-lárma miatt nem tudtam aludni. Éjfél után, hazamenőben, elfogott a lépcsőn egyik apostola Zamenhof doktor nyelvének. Másfél óráig magyarázta nekem, hogy micsoda kincs az eszperantó. "La lingvo esperanto presentas al la mondo civilizata la sole veran solvon de lingvo internacio". Ők mentek hála istennek génuai kongresszusokra, de az eszperantó-probléma itt maradt. Ez lesz hát okvetlenül az a nemzetközi nyelv, mely lesz? "Simpla, fleksebla, belsona" nyelv az eszperantó. De elég egyszerű-e, elég hajlékony és elég szép zenéjű? Ha Magyarországon divat volna az intellektuális kultúra, száz tudós írna erről naponként. Mert a világnyelv-probléma olyan magyar probléma, mint a pinty. Tatár-idiománkkal ott gunnyasztunk Európa közepén, mint gödörben a süldő nyúl. Rokontalan, kemény, nehéz a nyelvünk. Ezer éve élünk tarka népű és nyelvű földön, s nyelvtalentumunk gyönge-közepes. Tulipános Hadúr pedig aligha cselekszi meg nekünk azt a csodát, hogy a Szentlelket elküldje. Már csak azért sem, mert a pogány Hadúr a keresztyén Szentlélekkel nem atyafi. Ötven év múlva a magyar gyereknek úgy kell születnie, hogy legalább angolul, németül, franciául beszéljen, vagy nagy baj lészen. Azután mindjárt legalább egy szláv nyelvet kell tudnia. Valószínű, hogy japánul is meg kell tanulnia. Nem szólunk arról, hogy az Egyesült Államok angol dialektusának pláne vérében kell lennie. Az olaszok tanítottak bennünket a betűre s velük még sok bajunk lesz. Az ő nyelvükre is szükségünk van. Ha ráadásul Rákosi Jenő megcsinálja a magyar impériumot, minden Balkán-nyelvet meg kell ám tanulnunk. A Balkán-nációk igazán fiatal és nagyreményű nációk. Nem fáradtak el már akkor, mikor még csak szumirok voltak. Mint mi elfáradtunk, ha csakugyan igaz, hogy szumirok voltunk. Bizony, a jövendő magyar gyerekének alig lesz ideje arra, hogy magyarul is megtanuljon. Mindez pedig nem tréfaszó, de a legkomolyabb valóság. Ötven év múlva akaratunkon kívül annyira belekerülünk a hadakozó kultúrák útjába, hogy praktikák nélkül elveszünk. Okosság szerint s ha a gondolkozás betegségünk volna, minden internacionalizmus élén Magyarországnak kellene állnia Európában. A mi életünket csak az internacionalizmus mentheti meg. És a világnyelv-probléma ezért rettenetesen magyar, sőt tulipános probléma. De fogadok akármibe, hogy komoly magyar nem utazott el Génuába az eszperantósak kongresszusára. Franciaország csak elég előkelő ország s mégis a legnagyobb százalékát adja az eszperantó kultiválóinak. Mert Franciaországban egészségesen dolgozik az életösztön. Érzi a germánság, szlávság, angolszászság nagy, kápráztató gyarapodását. Veszi észre, hogy vert hadként nyomul vissza mindenünnen az egykor világbíró francia nyelv. Tehát Franciaország szentül és bölcsen kívánja egy langue seconde megszületését. Az élet egyre komplikáltabb és nehezebb lesz. Nem lesz időnk száz nyelvet tanulni. Gondoskodni kell tehát arról, hogy anyanyelvünk mellett egy közös nyelvvel elélhessünk. Hát nem magyar probléma-e a világnyelv? Nem százszor jobban érdekünk ez nekünk, mint a franciáknak? Mellékes, hogy az eszperantó jó vagy rossz internacionális nyelv. De a cél, a törekvés elevenünkbe vág nekünk, magyaroknak, mint a beretva. Közülünk illenék, hogy kikerüljenek az internacionális nyelv legfanatikusabb apostolai. Az Iliászt, Dantét, Hamletet, Heinét, Ibsent, Anatole France-ot s az Also sprach Zarathustrát már ma taníttatnám akár eszperantóul is a magyar mellett a magyar iskolákban. Őrjöngenünk kellene az örömtől, hogy van egy terv, mely játszva lop be bennünket a kultúrnépek közé. Avagy ha nem tetszik nekünk az eszperantó, tessék egy magyar tudósnak jobb világnyelvet föltalálni. Ismétlem, nem tudom hányadszor: ez magyar probléma. Szinte a térkép ordítja ezt reánk, ha már az eszünk csöndes természetű. Egyszerre kiemelne bennünket a németség karmaiból is a világnyelv. Ez: magyar probléma.

Budapesti Napló 1906. szeptember 4.                                                        

Ady Endre

Juhász Gyula:

Prológus

a Munkás Esperanto estéjére

Testvéreim, egy jobb jövő hitében,
Amelynek bíbor hajnala hasad,
Köszöntelek magyar tél bús ködében,
Mint e jövőért küzdő társakat.

Gyász, üldözés, balsors és meg nem értés
Hiába zúdul ránk, az Eszme él,
Nem tántorít sem önkény, sem kísértés,
Szívünk erősen és bizton remél.

Az Ember a mi egyetlen reményünk,
Az Ember, aki a sorssal dacol,
Ki szent, örök jogát kivívja végül
És föltámad zár, börtön, sír alól.

Az Emberért megyünk mi küzdelembe,
A fegyverünk: tudás és szeretet;
Akarjuk és kiküzdjük, hogy derengjen
A boldog béke már a föld felett.

Hazugság és gonoszság el ne tépje
A Szent-szövetség drága levelét,
Mit Ember köt Emberrel, frigyre lépve,
Hogy bilincs hulljon s tűnjön a Setét!

Testvéreim, az eltiport magyarság
És elárult Emberség vár ma ránk,
Legyen a föld mindenkinek mennyország
S népek hazáján boldog föld hazánk!

Karinthy Frigyes: Paradoxon az eszperantóról

      Samideano,

kedves barátom, ne vitatkozz velem és ne magyarázz, ne döngesd nyitott kapuimat, ne akarj meggyőzni – merőben fölösleges. Én meg vagyok győzve és – most megsúgom neked a nagy titkot – mindenki meg van győzve. Akkor hát mégis, hogy lehet az, kérded naivul, hogy még mindig vannak, akik ...

      Ne folytasd. Válaszom erre is ugyanaz. Éppen azért. Furcsa, mi? Pedig így van.

      Hogy az eszperantó jó dolog, helyes dolog, nagy dolog, a világ Bábel-kérdését egyetlen és biztos módon megoldó egyetlen és biztos lehetőség: nyilvánvaló, tökéletes, cáfolhatatlan igazság. És én azt mondom neked, hogy ez a cáfolhatatlanság és tökéletesség volt eddig az egyetlen akadály, amin múlott, hogy feltalálásának negyvenedik évfordulóján nem tartunk még ott, ahol tartanunk kellene, hogy a világ minden iskolájában tanítsák, hogy minden írni-olvasni tudó ember tudjon eszperantóul is, hogy olyan természetes eszköze legyen a nemzetközi érintkezésnek, mint a vasút, vagy a távíró, vagy a posta.

      Azt hiszed most, erőltetem a paradoxont. Tévedsz. A világot, értsd meg végre, nem megismerés és belátás, hanem képzelet és hiúság kormányozza. Vedd észre végre, hogy az emberek nem szeretik a tökéletes és cáfolhatatlan igazságokat. Az emberek szeretnek vitatkozni, ellenérvekkel visszavágni, mert a hiúságnak és a képzeletnek harcra és győzelemre van szüksége, mert – a hiúság és a képzelet a meggyőzetést legyőzetésnek érzi, – a hiúságot bosszantja és ingerli és untatja a cáfolhatatlan igazság, amire veszekedés és vita helyett kénytelen azt mondani: ez bizony így van, nincs tovább.

      Túlságosan nyilvánvaló és kézenfekvő az eszperantó szükségessége – ez a baj. Nem szabadna, hogy ilyen nyilvánvaló és kézenfekvő legyen, ahhoz, hogy valódi és megérdemelt sikerét megcsinálja. S aki, mint mi ketten, lelke mélyéből kívánja ezt a sikert, a meggyőzés és beláttatás eddigi politikáját feladva, annak másikfajta politikának taktikájára kell áttérnie, amit napjainkban az emberi lelket jobban ismerő reklám- és divatcsinálás kultusza képvisel: inkább elfelejtetni szükségességét, mint hangsúlyozni. Nézd, mindjárt meg fogsz érteni. A nyakkendő, ugye, nem olyan szükséges és hasznos és nagy dolog, mint az eszperantó, – mégis, legalább milliószor annyi ember hord nyakkendőt a világon, mint amennyi eszperantóul beszél, pedig a helyes nyakkendőkötést megtanulni legalább annyi ideig tart, mint eszperantóul megtanulni. Mert a nyakkendő divatbajött, – nem az értelmen és belátáson keresztül jött divatba, hanem a hiúságon és képzeleten keresztül –, mert beláttatással és felvilágosítással külön-külön mindenkit meggyőzhetsz –, de a tömeget mindig a divat fogja irányítani.

      Ne azt hirdesd, samideano, hogy az eszperantó jó dolog, – azt hirdesd, hogy divatos dolog. Ne arról beszélj annak, akin keresztül terjeszteni óhajtod, hogy ő legyen eszperantista, hanem arról, hogy a többiek már azok. És ne azzal dicsekedj, hogy milyen okos emberek és nagy elmék és komoly férfiak lettek hívei az eszperantónak, hanem azzal, hogy milyen népszerű és híres emberek. Hogy Anatole France és Tolsztoj eszperantisták voltak, hallgasd el, – hirdesd inkább, hogy Dempseytől és Josephine Bakertől csak eszperantóul lehet autogrammot kérni – s fogadok veled, hogy fél éven belül Dempsey és Josephine Baker kénytelen lesz megtanulni eszperantóul azoktól, akik azért tanultak meg eszperantóul, mert azt hitték, hogy ők tudnak s így nekik is tudniok kell.

      Így van ez, divattárs.

Megjegyzés: samideano = eszmetárs.

Karinthy Frigyes beszéde a Pen Club ülésén 1932-ben

    „Hölgyeim és Uraim!

   Rövid leszek, lehetek is, nem kell sokat magyaráznom, olyan ügyben szólalok fel, aminek jelentőségét mindannyian ismerjük. Képpel szólok a képzelethez, érvvel az értelemhez.

   A kép itt zajlik le önök előtt, a hangosfilm napjaiban talán nem képzavar többé, ha zajló képről beszé­lek. Itt vagyunk írók, az Emberi Szó Birodalmának alkotmányozó ülésén, egy olyan ország lelki alattvalói, amelynek polgárait minden közösségnél szorosabb kötelék fűzi egymáshoz: az emberi szó hatalmában való vallásos hit.

   Egy istent imádunk: az Ige istenét, azt aki az embert embernél jobban megérti. Ez fűz bennünket egybe: a szó mögött rejlő kép és értelem. Nincs férfi és nő, tulajdon testvéreinknél ismerősebbek va­gyunk egymás számára a szárnyas szó hitében, s mégis mintha irigy és játékos szellem incselkedne velünk: a nyelvünk megbénul és gyakran riadtan kapkodunk kezünkkel, mint a vademberek, mi írók és költők, a tízezeréves emberi kultúra őrzői és papjai.

   Bábel tornya még nem épült fel, de a leomló falak közénk kerültek. Egy fiatal lengyel költővel beszéltem tegnap: egymás nyelvét nem értve, egy harmadik nemzet anyanyelvén dadogtunk, s a végén egyszerre találtuk meg ugyanazt a hasonlatot: úgy érezzük mindketten, mintha fal állna közöttünk, amin keresztül csak a legdurvább kiáltás ér a fülünkhöz, a finom, az igazi, az egyéni, a művészi, a legfontosabb, elvész.

   Önök azt felelik: tanuljunk nyelveket. Igen ám – de mennyit? Negyven nyelv képviselői jöttek itt össze. Mindenki egy nyelvet beszél csak igazán, azt, amelynek művésze: a többiben kontár lehet csak. Az élet rövid, ha mindegyiket meg akarjuk tanulni, legjobb esetben Mezzofanti lesz belőlünk, s itt állunk, életünk alkonyán a nagy kérdés előtt, hogy most aztán melyik nyelven mondjuk el az első mondatot, amivel kezdeni akartuk életünk művét.

   Önök már tudják, miről akarok beszélni.

   Két nyelvre van szüksége az emberi beszédnek: egy a nemzet, a család, a művészet, a kifejezés szá­mára és egy a közösség, az emberiség, a világ, a közlés céljait szolgálni.

   Utóbbi nem lehet élő nemzet nyelve, bármennyire igyekszik minden nemzet terjeszteni a magáét. Egy nemzet nemcsak szellemi közösség: fajta és állam és ország hódító és harcoló egysége az. Idegen nyel­vet beszélve mindig azt fogja érezni az önérzetes ember, lelke mélyén és tudatlanul, hogy meg van alázva – miért nem a másik tanulta meg az én nyelvemet, miért én az övét; nyilván azért, mert az ő nemzete a hatalmasabb. Az angol műveltségnek nem ismérve a nyelvtudás; – nálunk magyaroknál műveletlennek számít, aki nem tud három nyelvet legalább.

   Csak egy mesterséges nyelv lehet a másik, a közvetítő, a közlő, a világnyelv.

   Ez a mesterséges nyelv már megszületett, sokan beszélik és értik. Úgy hívják: eszperantó.

   Mint a Magyar Országos Eszperantó Egyesület elnöke, javaslatomat két kérésben terjesztem elő.

   1. Annak kivizsgálására, hogy az eszperantó nyelv valóban a legalkalmasabb-e a közlekedésre, a szó­nak nemcsak közönséges, de művészi értelmében, a Pen Club végeztessen kísérleteket.

   2. Fejezze ki a Pen Club pártoló rokonszenvét az eszperantó mozgalom ama kitűzött céljával kapcso­latban, hogy a világ kereskedelmi, diplomáciai és tudományos szaknyelve az eszperantó legyen.”

Kosztolányi Dezső

Az új kultúrnyelv

…Az eszperantó nyelv komoly és nyugodt térfoglalásából csakugyan azt kell következtetnünk, hogy rövid időn belül diadalmasan járja be az egész művelt világot, s – ki tudja? – talán egykor édes mindnyájunknak kultúrnyelvévé is lesz.

… Nagyon nemes és nagy dolgokról álmodozik a nagy és nemes Zamenhof doktor. Az embernek a nyelvét akarja megalkotni.

… Apostolai és fanatikusai, a zöld csillagos eszperantisták rajongva, lelkesítve járják be a világot.

… Tűz, ihlet, kedv hevíti őket, s ez feltétlenül diadalra is viszi ügyüket. Ha Zamenhof doktor nyelvészeti remekműve leküzdi a gyerekkor betegségeit, s lekerül az olcsó szenzációk polcáról, rövid időn belül hatalmas hódítást tesz az egész földkerekségen. Az egységes világnyelv végleges elterjesztése ezután már csak adminisztratív kérdés lesz.

A jövendő kultúra nyelvének nemes és ihletett előcsatárjaihoz a Kongreso universala de Esperanto tagjaihoz sikert kívánó üdvözletünket küldjük.

Felettünk lebeg az ő zöld csillaguk. A reménynek csillaga.

Budapesti Napló, 1906. augusztus 30.

(Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek     Szépirodalmi Könyvkiadó, Forum Könyvkiadó, 1990.)